Pár szó, mielőtt elkezdenétek olvasni... ez az utolsó rész, az évad véget ért. Csak remélni tudom, hogy nektek is úgy a szívetekhez nőtt ez a történet, mint nekem, és szerettétek olvasni. Kérdeztem, hogy szeretnétek-e a második évadot is, de elég gyenge volt az érdeklődés iránta... még gondolkodom a dolgon, hogy érdemes-e felrakjam blogra. Ha még egy-ketten visszajeleztek valamilyen formában, akkor talán jön a folytatás majd. Remélem elég izgalmasan sikerült lezárni az évadot, a sok elvarratlan szál, és megválaszolatlan kérdés felkelti az érdeklődéseteket.... :)

Villám gyorsan dobáltam bele minden cuccomat az ágyamon heverő nyitott bőröndbe, még nem volt időm rá, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés, most szükségem volt minden lélekjelenlétemre. Igen, tudhattam volna, hogy ez bekövetkezik egyszer, hogy nem marad büntetlenül a múltam. Bár, az újságban megjelent térfigyelő biztonsági kamera képe rólam, elég homályos, de elég lehet ahhoz, hogy megtaláljanak, és lecsukjanak. Elvégre, mit is vártam? Csak egy közönséges, piti tolvaj vagyok, és nem is más. Miért hittem azt, hogy ilyen egyszerűen ki tudok lépni a múlt árnyékából?

- Fel fogod hívni őt?- kérdezte Wendy. Az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy rohamtempóban összerámolok. Persze tudtam kire gondol, de azt is, hogy elvesztem az önuralmam, ha erről most elkezdünk beszélgetni. Amit tenni készülök, elszakít Sebastien-től. Megtehetném, hogy felhívom, és elmondom mi történt, de nem voltam biztos abban, hogy a hatóságok nem találnak meg, és nem akartam ebbe belerángatni őt. Van neki így is elég baja, meg aztán egy ilyen hogyan hatna a banda hírnevére? Nem tehetem meg ezt vele…

- Nem- válaszoltam kurtán.

- Shirley, nem kell ezt tenned,…

- Nem tehetek mást.

- Kérlek, figyelj ide egy percre, én csak azt mondom,…

- Nem, Wen- vágtam a szavába ismét- te figyelj most rám egy kicsit!- fordultam hozzá, miután becsuktam a bőröndöt- nagyon szépen köszönök mindent, amit az évek során értem tettél! Sajnálom, hogy nem tudom semmivel sem viszonozni azt a sok törődést, amit tőled kaptam! Remélem, látjuk még egymást! De nem mondom meg, hová megyek, már csak azért sem, hogy ha a srácok vagy Lily nálad kérdezősködik, nyugodt lelkiismerettel tudd azt mondani, hogy fogalmad sincsen. Ne aggódj értem… talpraesett lány vagyok!

- Semmi esély nincs arra, hogy vissza gyere?- kérdezte szomorúan nézve.

- Nem sok- ráztam a fejem, behúzva a bőrönd cipzárját-, de emiatt ne fájjon a fejed… te mindent megtettél értem, ebbe én kevertem magam bele, hát nekem is kell kimászni belőle, és viselni a következményeket. Tiszta szívemből kívánom neked, hogy legyél nagyon boldog!- öleltem meg őt.

- Hiányozni fogsz!

- Te nekem még jobban. De nincsen más választásom…- azzal kisétáltam az ajtón. Hát, ismét a reptérre tartottam. De most nem volt itt senki, hogy megállítson. Nem is tudott volna senki. Még Sebastien sem. Fájdalmasan hasított a szívembe az emlék, ahogyan azzal viccelődtünk, hogy lelépek, amíg nincs itthon… elgondolkodtam azon, hogy hagyhatnék neki esetleg egy levelet, de minek fájdítsam még jobban a szívét azzal, hogy leírom neki, mennyire szeretem? Talán így, hogy azt hiszi, cserbenhagytam, megcsaltam, vagy tudom is én mit fog gondolni, könnyebben elfelejt majd engem. Mert nem jövök vissza. Nem jöhetek vissza… 

Most nem sokat törtem a fejem azon, hogy hová menjek, a legközelebb induló járat tökéletes volt, bárhová is tartott. Egy percet se tudtam volna nyugton ülni a váróteremben. Elintéztem mindent, de a biztonsági kapu felé araszolva már kezdett fogyni az önuralmam. Minduntalan csak Seb-en járt a fejem, hogy mit fog szólni, ha rájön, mit tettem…

Gépiesen felelgettem a kapunál álló emberkének, az útlevelemet akarta látni, és afelől érdeklődött, hogy milyen célból utazom.

- Nyaralni megyek- mondtam érzelemmentes hangon. A grimasza arról árulkodott, hogy nem igazán hisz nekem, és szúrós szemmel nézegetett engem, meg az útlevelemet is. A vér is megfagyott bennem. Eddig eszembe se jutott, hogy akár el is kaphatnak, de azt tudtam nagyon jól, hogy ha most bevarrnak, rám fognak kenni még egy csomó mindent, amit nem is én követtem el. Én csak egy utcai zsebtolvaj voltam, de a rendőrség előszeretettel csinálta azt, hogy ha valakit sikerült megfogniuk, arra rábizonyítottak minden balhét. Szóval meg kellett őrizzem a nyugalmam, különben tuti lebukok, így minden erőmet összeszedtem, és egy mosolyt villantottam az engem méregető férfire. 

- Hát akkor jó utat, Miss Henderson!- adta végül vissza az irataimat. Mikor távolabb értem a kaputól, csak akkor engedtem meg magamnak egy megkönnyebbült sóhajt.

Elfoglaltam a helyem, hátradőltem az ülésben, és a plafont bámultam. Igyekeztem kiüríteni a gondolataimat, természetesen nem igazán ment.

- Szabad ez a hely?- hallottam magam mellől egy hangot. Hirtelen az ütő is megállt bennem. Odakaptam a fejem, hogy lássam, kitől származik a kérdés. De hát mit is vártam…? Csak reméltem, hogy a csalódottság nem ül ki az arcomra, mert ez az ismeretlen srác nem tehet róla, hogy nem rá számítottam… de számítottam egyáltalán egy konkrét valakire? A szívem mélyén természetesen igen, de nagyon jól tudtam, jobb lesz ez így mindkettőnknek, hogy megspóroltunk egy nehéz, fájdalmas és könnyes búcsút. 

- Igen, ülj le nyugodtan- igyekeztem udvarias és barátságos lenni, ahogy egy igazi kanadaihoz az illik. Mosolyogva megköszönte, mire én is csak egy apró mosollyal válaszoltam, majd az ablak felé fordultam, és elmerültem a gondolataimban. Mit is fogok ezek után kezdeni magammal? Kiheverem-e valaha, hogy elveszítettem Sebastient? Jelen pillanatban el nem tudtam képzelni, hogy valaha bárkit is ugyan úgy tudnék szeretni, mint őt… sőt, egyelőre az se tűnt számomra hihetőnek, hogy ez az egész nem csak valami rémálom. Annyira szerettem volna felébredni! De nem tudtam, hiszen ez a valóság volt, ahonnan lehetetlen volt elmenekülni.  Egyre csak az ő szavai jártak a fejemben, állandóan azt mondogatta, hogy csak az számít, hogy szeretjük egymást, együtt mindent meg tudunk oldani. De ez most nem egy ilyen dolog volt.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy a gép megindul, majd emelkedni kezd, tudtam innen már nincs vissza vezető út. Lehunytam a szemem, és igyekeztem csak a szép dolgokra gondolni, a közös emlékeinkre, a szerelmünk gyönyörű pillanataira… de ekkor még csak nem is sejtettem, hogy ebből az egészből több maradt meg, mint pár emlék. Fogalmam sem volt arról, hogy valami sokkal több és jobb köt minket már örökre egymáshoz. Egy kis titok, akit a szívem alatt hordtam…

** vége **   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.