19. rész:

Kissé javult a helyzet amint kiértünk a friss levegőre. 5 perc alatt lent is voltunk a parton.

- Várj- álltam meg.

- Mi baj?- ijedt meg Seb.
- Semmi- mondtam, közben igyekeztem lehámozni magamról a 10 centis sarkakat. Velem nevetett, majd könnyedén felkapott az ölébe, leszedte rólam a cipőt, és a kezembe adta. Hirtelen nem tudtam mit mondani, inkább csak átkaroltam a nyakát, és lesütöttem a szemem. Levitt egészen a vízig.

- Köszönöm. Most már letehetsz- motyogtam megilletődve. Letett szépen finoman, átölelte a derekamat, és magához húzott.

Fájdalmasan hasított belém a kérdés: vajon meddig titkolhatom előle, hogy ki vagyok? Tudtam, hogy nem szabadna nagyon belegabalyodnom ebbe az egészbe. De azt hiszem, ezzel már elkéstem. Nem is kicsit!

Nagyot sóhajtottam.
- Mi a baj?- nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem.

Haboztam. Mit fog tenni, ha elmondom neki? Mit fog gondolni? Nem számít, őszintének kell lennem vele, joga van tudni, hogy ki vagyok.

- Nézd, valamit el kell mondanom neked!- nem tudtam a szemébe nézni. Vártam, hogy most mi lesz, de még mindig csend. Félve felnéztem rá, de egyáltalán nem azt láttam az arcán, amire számítottam. Szomorú volt, bűnbánó és zavart.

- Nekem is- bökte ki végül sóhajtva.

- Akkor… ki kezdi?- haraptam az ajkamba.

- Nem tudom, a tiéd mennyire rossz?- Seb próbált viccet csinálni az egészből, de nem volt kedvem nevetni.

- Hát, valószínűleg megutálsz, csalódott leszel, és látni sem akarsz majd többé- soroltam az opciókat, amit elképzelhetőnek tartottam.

- Ez vicces, mert én is ugyan ezektől tartok- mosolyodott el, de ez nem volt igazi mosoly, csak amolyan zavart, kínos mosoly.

Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet olyan rossz, mint az én bűnöm. Kerek szemekkel bámultam rá, miközben próbáltam valami értelmes magyarázatot találni erre.

- Akkor ki kezdi?- remegett a hangom.

- Nem tudom. És mi lenne, ha nem mondanánk el egymásnak?

- Téged nem is érdekel?

- De érdekel. Csak nincs kedvem megutálni téged. Túlságosan kedvellek ahhoz- mosolygott rám.

- Én… nem tudom, hogy ez így működni fog-e.
- Majd meglátjuk. Ha nem megy, még mindig lehetünk őszinték.

- Igen, de…- kétségbeesetten kerestem valami indokot, csak magam sem értettem, hogy miért. Miért nem jó ez így nekem? Nem érdekli a múltam, azt a lányt szereti, akinek megismert, amilyen most vagyok. Ez talán olyan rossz? Hát nem ezt akartam végig?

- Ne bonyolítsd túl!- suttogta az arcomhoz hajolva, és megcsókolt.

Igen, ez volt az a pont, ahol már tényleg nem akartam indokokat keresni. Semmire! Már azt sem tudtam, mi ellen kéne tiltakoznom. Egyszerűen nem érdekelt. Átöleltem a nyakát, nem akartam elengedni. Meg akartam tartani őt, és ezt a pillanatot… örökre!

Másnap reggel az ablakon besütő napfény ébresztett. Még nem akartam felébredni, de valami nagyon igyekezett beférkőzni a tudatomba. A tegnap este, hát persze!

Résnyire nyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet. Seb mellkasán feküdtem, ez így részemről rendben is volt. Mégis furcsa érzésem volt.
- Jó reggelt!- hallottam a hangját. Megérezhette, hogy mozgolódom.
- Neked is- néztem fel rá- öhm… miért nincs rajtad az inged?- kérdeztem kissé zavartan.

- Nem emlékszel?- nézett rám csodálkozva, én pedig lázasan törtem a fejem, hogy mire is kéne emlékezzek.

- Nem- vallottam be végül.

- Letépted rólam- közölte vigyorogva, mire én hangosan felnyögtem, és a kezembe temettem az arcom.

- Ne már, ez most komoly!?

- Amúgy nem- nevetett- csak vicceltem!

- Te annyira hülye vagy!- kezdtem el püfölni egy párnával.

- Hé, nyugi!- fogott le, és rám feküdt (persze nem úgy hogy fájjon, csak hogy mozdulni se tudjak :D)

- Engedj el!- követeltem.

- Na, ne durcizz- csókolt meg.

- JÓÓ REGEEELT!!- döntötte be az ajtót David- kértek regge… oopsz! Bocsi!- vigyorgott.

- Semmi baj, én már megszoktam hogy nem tudsz kopogni- mondta Seb, de nem szállt volna le rólam.

- Nyugodtan folytassátok, mintha itt se lennék!- Dav.

- Akkor húzzál már kifelé, te bunkó!- pattant fel Seb, és elkezdte kergetni Davidet. Én a hasamra gurultam, és mosolyogva néztem az ajtót, ahol Seb az imént kirohant, egy szál boxerben.
lépteket hallottam közeledni, mivel nem tudtam ki jön, igyekeztem szalonképes állapotba hozni magam. Felkaptam a földről Seb ingét, és gyorsan belebújtam. A hajamat átfésültem a kezemmel párszor, de azt hiszem, fölösleges volt.

- Szia Shirley- jelent meg Pierre az ajtóban. Rövid farmer gatya volt rajta, és egy fehér rövid ujjú ing, amit nem gombolt be. Nekem egy pillanatra elállt a lélegzetem, nem tagadhatom, hogy jól nézett ki. Nagyon is.

- Hello Pierre- köszöntem én is, és igyekeztem mosolyogni.

- Jó éjszakád volt?- kérdezte, és vigyorogva végigmért.

- Igen, mondhatjuk…- pirultam el, és összébb húztam magamon az inget- na és neked?

- Tegnap a buli legjobb csaját lecsapták a kezemről- nézett rám szomorkás mosollyal.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy nem is volt soha a tiéd?- kérdeztem sértődötten.

- Lehet- vont vállat, amivel eléggé meglepett. Mármint hogy egyetért velem- de még az enyém lehet!- odajött hozzám, finoman átölelte a derekam, és magához húzott.

- Mit művelsz?- kérdeztem elcsukló hangon.

- Csss!- tette az ujját a számra. Felnéztem rá nagy kerek szemekkel. Találkozott a tekintetünk, édesen mosolyogva nézett vissza rám- tudod, nem mindig azt kell tenni, amit mások helyesnek gondolnak, hanem amit mi helyesnek érzünk- súgta a fülembe.

- És szerinted ez a helyes?- igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen lenne Pierre-rel…

- Talán nem. De nem tagadhatod, hogy te is kívánsz engem- suttogta mosolyogva.

- Pierre, én…- akartam tiltakozni.

- Nem kell kimondanod, hogy te is akarod. Csak engedd el magad, és élvezd!- hajolt a nyakamhoz, és puszilgatni kezdte.

- De én nem akarom- nyögtem erőtlenül, de igazából magamat is győzködnöm kellett egy picit.

- Ez nem volt túl hihető!- mormolta bele a nyakamba, hallatszott a hangján, hogy majdnem elnevette magát- szerintem akarod te ezt, csak saját magadnak sem vallod be!

- Pierre, ne légy nevetséges!- próbáltam időt nyerni, és összeszedni magam, mert kezdtem azt érezni, hogy igaza van, és ez megijesztett.

- Te vagy az egyetlen, aki nevetséges! Saját magadnak is hazudsz…

- Szóval szerinted nevetséges vagyok?!- csattantam fel. Kibontakoztam az öleléséből, hátráltam egy lépést, és karba fontam a kezem.

Nagyon megbántott, de egyben meg is könnyebbültem, hogy kibúvót találhatok a kínos beszélgetés alól.

- Nem így értettem, ne csináld már!

- Menj el, légy szíves- fordultam el.

- De Shirley…- ezúttal nem használt a gyönyörű barna szempár, akármilyen édesen is nézett rám.

- Nincs de. Azt szeretném, ha kimennél.

- Nagyon kérlek, ezen most ne sértődj már meg. Te is tudod, hogy nem így értettem.

- Akkor hogy?- szegeztem neki a kérdést.

- Úgy, hogy nem akarod bevallani, hogy vonzódsz hozzám! És nem értem, hogy miért!?

- Azért, mert nekem nem-te kellesz, hanem Seb- ez lett volna a mondat vége, de menet közben módosítottam. Hiba volt- nekem nem vagy jó- amit úgy értettem, hogy nem Ő a jó, hanem Seb.

Először meg se szólalt, csak állt ott lefagyva, és nézett rám. Láttam a szemén, ahogy változnak az érzelmei, meglepetés; harag; csalódottság; szomorúság. Már nyitottam volna a számat, hogy magyarázatot fűzzek az iménti meggondolatlan szavaimhoz, de nem hagyta.

- Szóval… nem vagyok neked jó?- kérdezte furán hangsúlyozva az utolsó szót.

- Pierre, én…- nem tudtam hirtelen, hol is kezdhetném a magyarázatot.

- Tudod mit? Nem kell megmondanod mit is értettél ez alatt. Nagyon jól tudom!- mondta indulatosan, majd kiviharzott a szobából.

- Pierre…- magamat is megleptem, milyen vágyakozva ejtettem ki a nevét. Tudtam, hogy már nem hallja, és ismertem már őt annyira, hogy tudjam, most nem fogom tudni ezt megbeszélni vele, túlságosan feldúlt. Bele kellett törődnöm, hogy egy darabig levegőnek néz majd. Sóhajtva a fürdő felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozzak, és rendbe tegyem magam. Legalább testileg, ha már a lelkemben ekkora káosz uralkodott.

Mikor kiléptem a fürdőből, Seb várt az ágyon ülve, arcán sugárzó mosollyal. Valahogy összeszedtem magam, és visszamosolyogtam rá.

- Mit csináltál Pierre-vel, olyan mint aki citromba harapott!?- robogott be David.

- Én ööö… semmit- motyogtam bizonytalanul.

- Én jó emberismerő vagyok- közölte Dav- Pierre-t pedig mindenkinél jobban ismerem…

- Volt egy kisebb félreértés köztünk- sóhajtottam. Valahogy Seb előtt nem akartam feszegetni a vitánk témáját.

- Hogy-hogy?- kíváncsiskodott Dav.

- Ha ennyire ismered őt, akkor menj és kérdezd meg tőle- vontam vállat, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat az ügy.

Dav erre csak nézett egyet, majd szótlanul kisétált. Egy kicsit megkönnyebbültem, de másrészt egy kicsit ideges is lettem. Kettesben maradtam Seb-el, és éreztem, hogy nem fogja annyiban hagyni ezt a témát…