„Eddig nem is figyeltem, merre tartok, csak vitt a lábam. Felemeltem a fejem, és körbepillantottam. Meglepve jutott el a tudatomig, hogy hol is vagyok. nos, a hely nem ébresztett éppen kellemes emlékeket… a döbbenettől dermedten álltam ott, és nem tudtam megmozdulni sem.”

És hogy hol is voltam? A szüleim háza előtt. Hogy őszinte legyek, csodálkoztam hogy megvan még ez a ház. Ha az apám nem játszotta még el poker-en, akkor az anyám itta el az árát… legalábbis ezt gondoltam, de a csengő felett lévő „Henderson” felirat megcáfolta ezt a feltételezésemet.

Persze, egyből a bátyám jutott eszembe, és az, hogy milyen régen voltam nála a temetőben. Egyből megfeledkeztem arról, hogy készültem haza indulni. Haza… eszembe jutottak azok az idők, amikor még ezt a házat neveztem az otthonomnak. De ebben a házban a bátyám halála után nem éreztem magam otthon már soha többé.  Vele együtt meghalt a gyerekkorom, és minden más, ami ide fűzött, egyszerűen nem létezett többé. Legalábbis én így tekintettem a helyzetre.

Nagy nehezen rábírtam magam, hogy megmozduljak. Miközben a temető felé sétáltam, próbáltam felidézni a gyerekkorom szép emlékeit. Egész pici koromból még voltak homályos képek a szüleimmel töltött vidám percekről is, de ahogy egyre tisztultak az emlékeim, egyre nagyobb lettem, már csak Jake jelentett számomra jó dolgokat. Vajon hol siklottak ki ennyire a dolgok a szüleim és köztem…?

Eközben a temető kapujához értem. Megálltam egy virágosnál, hogy azért mégse üres kézzel menjek. Gépiesen kerülgettem a sírokat, régebben annyit jártam itt, hogy a lábaim automatikusan vittek.

Jakob Anthony Henderson – állt a felirat a sírkövön. Némán bámultam a nehéz márványt, és közben folytak a könnyeim. Régebben gyakran csináltam ezt. Kijöttem a temetőbe, előszedtem a legszebb emlékeimet Jake-ről, és csak sírtam, elmerülve a veszteség fájdalmában.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, percek vagy órák? A mobilom csörgése zökkentett ki. Seb hívott, de úgy döntöttem, nem veszem most fel. Nem akartam senkivel beszélni, vele meg pláne nem, mert tuti érzékelné a hangomon hogy sírtam, és akkor meg kéne magyaráznom, hogy miért, ehhez pedig végképp semmi kedvem nem volt.

De végül úgy döntöttem, ideje hazamennem.

- Szia Wendy!- kiáltottam el magam a lakásba lépve.

- Shirley!?- rohant ki a nappaliból- hál’ istennek!- ugrott a nyakamba- úgy aggódtam érted!

- Látod, még élek- öleltem át én is.

- De jó hogy itthon vagy! Hiányoztál- sóhajtott.

- Te is nekem, Wen- mosolyodtam el.

- Mindent el kell mesélned! Pakolj le, addig csinálok valami kaját- mondta, mire én csak bólogattam.

Az egész napot Wendy-vel töltöttem. Tudni akarta az utazás előzményeit, és minden egyes kis részletét, így hát elmeséltem neki. Mindent. Azt, hogy hogyan alakult úgy, hogy Ausztráliába repültem, mindent Pierre-el és Seb-el kapcsolatban, a bulikat, a sértődéseket, a beszélgetéseket, a srácok hülyeségeit, a kínos és a szép pillanatokat. Majd mikor már tényleg nem volt mit mesélnem, úgy döntöttem, lemegyek a Silver-be, és megérdeklődöm, hogy van-e még állásom.

- Szia Tony- léptem be hozzá.

- Shirley!- nézett fel rám meglepetten, de örömmel- vége a botránynak, rendben vannak a srácok?

- Úgy néz ki, minden ok. Ma adnak interjút- bólogattam- figyelj Tony, ami az állásomat illeti…

- Igen, akartam is veled erről beszélni!- vágott a szavamba izgatottan, majd mintha elbizonytalanodott volna.

- Ezek szerint még nem rúgtál ki- mosolyogtam.

- Eszemben sincs!- jelentette ki- viszont lenne egy ajánlatom a számodra- mivel nem szóltam egy szót sem, folytatta- Kyra terhes, nekem pedig kéne egy táncos. A múltkori show, amit nyomtál, nagyon bejött a népnek, és arra gondoltam, hogy neked a rúdon lenne a helyed.

- Hízelgő- nevettem el magam- nem tudom, Tony- váltottam komolyra- például Seb mit szólna ehhez vajon?
- Együtt vagytok? Gratulálok!

- Igen, köszi. De tartsd a szád ha kérhetlek, nem akarok már rögtön holnap a címlapon virítani!

- Természetesen. Na, de mit mondasz az ajánlatomra?

- Rendben, elvállalom. De tartozol nekem egy szívességgel!

- Amit csak akarsz- jelentette ki ragyogó arccal- tudsz kezdeni?

- Megyek öltözni- válaszoltam megadóan.

- Imádlak!- úgy vigyorgott, mint aki megütötte a főnyereményt a lottón. Nem válaszoltam, csak elindultam az öltözők felé. Közben előtúrtam a mobilom, hogy megnézzem, keresett-e valaki. Seb, hát persze… teljesen megfeledkeztem arról, hogy hívott.

- Shirley!- kapta fel szinte azonnal a telefont- vagy 1000x hívtalak, miért nem vetted fel?!

- Bocsi- szabadkoztam.

- Átjössz? Vagy elmehetnénk valamerre bulizni a srácokkal.

- Nem lehet, sajnálom. dolgozom.

- Beszéljek Tony-val?- ajánlotta.

- Nézd, ha állandóan lógok a melóból, egy idő után ki fog rúgni.

- Hát jó- törődött bele- lemenjük a srácokkal a Silverbe?

- Lejöhettek, de én hajnali 2ig nem szabadulok.

- Nem baj, látni akarlak. Már most hiányzol…- sóhajtott.

- Te is nekem- mosolyodtam el.

- Akkor indulunk nemsokára.

- Jól van- bólogattam-, ja és Seb… ne a pult mögött keress!- mondtam neki nevetve, majd letettem.

Hátramentem átöltözni. feldobott, hogy táncolhatok, sokkal izgalmasabb volt, (meg persze jövedelmezőbb is) mint koktélokkal baszakodni és a részegeket tűrni egész este. Itt, ha valaki rám akaszkodott volna, azt leszerelték a biztonságiak.

Átöltöztem, majd megérkezett a többi táncos csaj is, még elbeszélgettünk a kezdésig. Egész jóban lettem velük is, de azért elhárítottam inkább, mikor arról kérdezgettek, hogy hol voltam a múlt héten. A sajtó képes bárkinek egy vagyont fizetni, ha valami izgi sztorival áll elő, és a mi nyaralásunk tele volt ilyesmivel, szóval jobbnak láttam vigyázni, szegény srácok körül épp most ül el a botrány, nem kell újra felkavarni az álló vizet…

Tánc közben nem igazán lestem a tömeget, de biztos voltam benne, hogy már itt vannak a srácok. majd váltás volt, most mások voltak a színpadon, mi meg lejöttünk kicsit pihenni. elindultam hátra, az öltözők felé. azért kissé meglepődtem, mikor észrevettem, hogy Seb ott vár rám az ajtónál…