Vörös, kisírt szemekkel érkeztem haza.

- Szia Shirley- jelent meg vidáman mosolyogva Wendy- jézusom, mi történt?- nézett rám ijedten.

- Becsapott! Átvert engem! Hazugság volt minden!- törtek elő ismét megállíthatatlanul a könnyeim.

- De hát hogy lehet ez? Jaj, gyere ide!- ölelt magához. Átkaroltam őt, és csak zokogtam. Rémesen gyengének és sebezhetőnek éreztem magam, ez is mind csak Sebastien miatta volt. Mindig is erős voltam, mert csak azok tudtak padlóra küldeni, akiket szerettem, és egyrészt kevés ilyen ember volt, másrészt pedig általában jól megválogattam ezeket az embereket. Hát, azt hiszem ez a mostani, kivételt képez…

- Elmeséled mi történt, vagy nem akarsz beszélni róla?- kísért be Wen a nappaliba.

- Fogadás volt- néztem rá könnyes szemekkel- nem szeret, és nem is szeretett soha. El tudod ezt hinni?! Hogy lehettem ilyen hülye, hiszen minden az orrom előtt történt! Hogy hihettem el neki mindent?

- Ez szörnyű! Dehogy vagy hülye! Nem te tehetsz róla, nem a megfelelő emberbe botlottál bele, ennyi az egész. Úgyis találsz majd valaki mást, aki tényleg megérdemli, hogy szeresd!- próbált vigasztalni.

- De nekem nem kell más- hüppögtem- szükségem van rá! Ő volt az első jó dolog az életemben Jake óta!

- Gondolkodj ésszerűen, hát nézd mit tett veled! Egyszerűen nem érdemli meg a szereteted!

- Nem tudok, Wen- suttogtam elgyötörten- szeretem őt! De nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyen!- emeltem fel a fejem, és letöröltem a könnyeim.

- Ez a beszéd!- mosolygott rám- egy könnycseppet se érdemel!

- Mindig talpra álltam, akármit kaptam az élettől, pedig nem mondhatnám, hogy ezüsttálcán kínálta a gondtalan napokat… most is ezt fogom tenni. Talán visszamegyek New York-ba, és befejezem az egyetemet…- tűnődtem.

- Azt teszel, amit csak akarsz-, hagyta rám- hiszem, hogy el tudod dönteni, mi a legjobb neked!

- Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok azért, amiért nem akarod megmondani nekem, hogy mit tegyek!

- Dehogy nincs, én is voltam 20 éves, tudom milyen érzés, mikor mindenki állandóan dirigál!- nevetett.

- Köszönöm, Wendy. Köszönök szépen minden, amit az elmúlt években tettél értem! Sejtelmem sincs, hol lennék most nélküled!- néztem rá komolyan.

- Szívesen tettem! De elég a hálálkodásból, gyere, elmegyünk moziba, meg kajálni, hogy kicsit felvidulj! Tedd rendbe magad!- lökdösött a szobám felé.

- Miért nem közlöd velem rögtön, hogy szarul nézek ki, pakoljak már fel fél kiló vakolatot!?- nevettem.

- Nem ezt mondtam, te hülye- forgatta a szemét, majd elvonult ő is átöltözni.

Jól esett, hogy van valaki, aki törődik velem, és egy ici-picit eltereli a gondolataimat a történtekről. Mert a csajos délután megtette a hatását. Igyekeztem nem csalódást okozni Wendy-nek, és minél többet mosolyogni, de eléggé meglepett, hogy a vártnál kevesebb energiát kellett belefektetnem a próbálkozásba. Beültünk valami idióta hollywoodi borzalom filmre, de egész vicces volt, és ami a lényeg, csöppet se romantikus és nyálas. Majd elmentünk az egyik kedvenc helyemre kajálni, egy kis thai étterem Montreal egyik eldugottabb részén. Ezután vásárolni indultunk, nekem most elég sok új göncöm volt, amiket a srácok Ausztráliában összevásároltak nekem, bár ezeket inkább elsüllyesztettem a szekrény mélyére… csak eszembe jutnának róluk azok a csodás napok… és hogy az is hazugság volt, minden pillanat az volt! De próbáltam ezt, ha csak egy kis időre is, de kiverni a fejemből. 

*eközben a Simple Plan villában*

- Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy így elszúrtam, akkora egy állat vagyok!

- Nyugi Seb, ettől semmi nem lesz jobb- próbálta őt lenyugtatni Chuck.

- Miért nem mondtam Pierre-nek, már ott, akkor az elején, hogy menjen a hülye fogadásával a pokolba!?

- Nem tudom, talán mert akkor még nem tűnt komolynak az ügy. De időközben szépen belehabarodtál, és most ez jól bekavart…- David.

- Na ne már, tényleg?! Pedig én azt hittem, hogy Shirley nagy örömében vágta a fejemhez, hogy szemétláda vagyok!

- Ha undok vagy velünk, azzal nem jutsz előrébb- emlékeztette Jeff.

- Igaz, bocsánat srácok, de ez most padlóra tett… nem tudom mit csináljak! Szeretem őt!

- Hát, talán beszélj vele- javasolta Chuck.

- Szerintem várj egy kicsit, amíg nagyjából lenyugszik. Nem úgy nézett ki, mikor elment, mint aki nagyon csevegős kedvében van.

- Próbáltam hívni… de azt hiszem, nem meglepő, hogy nem vette fel.

- Hívd fel Tony-t, hogy mikor dolgozik- adta az tippet Jeff.

- Jó ötlet, nyilvános helyen talán kisebb rá az esély, hogy balhéba torkolljon a dolog- bólogatott David.

Eközben Wendy meg én hazaértünk, készültem indulni a silverbe.

- Nem akarsz kivenni egy szabadnapot?- kérdezte aggódva Wen.

- Jól vagyok, nem kell- mosolyogtam rá- a pénzre pedig szükségem lesz, ha vissza akarok menni NY-ba.

- Ahogy jónak látod- hagyta ismét rám. Megöleltem őt, majd elköszöntem, és leléptem. Elhatároztam, hogy megkérdezem a csajokat, hogy meló után van-e kedvük lazulni egyet, inni, bulizni. Feldobott ez a gondolat, így egész normális hangulatban léptem be a club ajtaján. Kezdés előtt bedobtam két vodka-lime-ot, így egy kicsit feloldódtam, kicsit elfeledkezhettem a dolgokról. Majdhogynem boldog mosollyal, fáradtan lépdeltem le a színpadról hajnali kettőkor, mikor végeztünk.

- Shir, Tony beszélni akar veled!- szólt oda nekem Carmen, egy másik táncos csajszi.

- Rendben, bemegyek hozzá, köszi!- azzal meg is indultam Tony irodája felé. Beléptem, körülnéztem, de sehol sem láttam a főnököm.

- Tony?- szólongattam bizonytalanul. Újabb két-három lépést tettem befelé, mikor hirtelen az ajtó becsukódott mögöttem. Megpördültem, hogy lássam, ki csukta be. Igen, nem hiába volt rossz érzésem, pontosan az a személy állt ott, akivel most leginkább nem akartam beszélni… Sebastien.