- Hogy mered idetolni a hazug képed!?- robbant ki belőlem hirtelen.

- Félre érted…

- Félre értem? Mit lehet ezen félre érteni? Fogadás volt! Egy fogadás! Minden szavad hazugság volt, az elsőtől az utolsóig!

- Nem, ez nem igaz!

- Legalább most ne hazudj! Miért nem vagy férfi, és miért nem vallod be, hogy csak szórakoztál velem!? Undorodom tőled, szánalmas vagy!- vágtam a képébe. Fájt minden egyes szót kimondanom, a szívem legmélyén egy hang visítva tiltakozott a jelzők ellen, amivel illettem…

- Nem hazudok, hinned kell nekem!

- Ugyan, már miért kéne? Nem, nem fogok még egyszer bedőlni neked! Egyszer már hülyét csináltál belőlem, nem fogom hagyni magam, hogy kedvedre bolondíts!

- Kérlek, hallgass már meg! Ez a fogadás…

- Nem akarlak meghallgatni! Szerintem nekünk nincsen miről beszélgetnünk Sebastien! És ha most megbocsájtasz…- indultam az ajtó felé, de elém állt.

- Én szeretlek!

- Most kiből akarsz bolondot csinálni? Mert belőlem nem fogsz, magadból meg, az én szememben már megtetted!

- Csak annyit tegyél meg, hogy meghallgatsz! Tudom, hogy elszúrtam, és joggal haragszol rám, de kérlek, ha neked ez kell, térden állva fogok a bocsánatodért könyörögni!

- Nekem tőled nem kell semmi! Már nem, Seb- remegett a hangom, és a szemembe könnyek gyűltek.

- Kérlek Shirley… Pierre-el ezt a fogadást akkor kötöttük, amikor még alig ismertelek!

- Nagyon jó, azt hittem, legalább egy őszinte szakasza volt a kapcsolatunknak.

- Úgy értettem, akkor még fogalmam sem volt, hogy ennyire fontos leszel számomra! Mondtam Pierre-nek, hogy hagyjuk ezt a fogadás dolgot, mert hülyeség, de tudod milyen…

- Persze, fogd csak az egészet Pierre-re. Ugyan annyira hibás csak, mint amennyire te! De tudod, nem érdekel, hogy kinek a hibája!

- Ne csináld már… szerinted itt lennék, és veszettül próbálnám helyre rázni a dolgokat, ha nem lennél fontos nekem?!

- Nem tudom Seb. Fogalmam sincs ki vagy, és mit tennél. Az a Seb, akit én ismerek, soha nem csapott volna be így… és ezek szerint nem is létezik! Tényleg nem tudom, mit kepesztesz még itt! Menjél, húzzál be egy strigulát a többi mellé a sorba, és lépj már tovább! Nem elég neked, hogy összetörted a szívem, még meg is alázol azzal, hogy ennyire ostobának hiszel?! Nem fogok neked még egyszer bedőlni! Mi végeztünk egymással, Sebastien Lefebvre! 

- Nem, még korán sem végeztünk!- kapta el a karom.

- Ne érj hozzám!- tiltakoztam, de nem engedett el.

- Tudom, hogy elszúrtam! Tudom, hogy hülye voltam! Tisztában vagyok mindezzel, de tudod mi az, amiben még ezeknél is biztosabb vagyok?- nem mertem ránézni, tudtam, hogy elvesztem volna a kék szempárban, amibe az első pillanattól kezdve beleszerettem, tudtam, hogy végem lenne. De az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcom- helyre akarom hozni! Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy csak úgy behúzzam azt a bizonyos strigulát, és tovább lépjek, ahogy te mondtad!

- Nem hiszek neked- mondtam könnyes szemmel.

- Engedd, hogy bebizonyítsam!- a lágy hangja édes emlékeket csalt elő, és teljesen a hatásuk alá kerültem. Vágytam az érintésére, a csókjaira, az ölelésére…

- Fogalmad sincs, mennyi szarság történt már velem az életben- nem beszéltem soha a múltamról, de egyszerűen csak megállíthatatlanul törtek a felszínre a szavaim…- sosem kaptam senkitől második esélyt! Ha elszúrtam, hát harcolnom kellett, hogy megint azt mondhassam, rendben vannak a dolgok! De belefáradtam ebbe az állandó küzdelembe, nincs szükségem több drámára, tudod!?

- Én megteszek bármit, hogy el hidd, mennyire szeretlek! Csak mond, mit szeretnél? Azt már tudom, mire nincs szükséged, hát mire van?

- Szeretetre, Seb- mondtam ki meggondolatlanul- arra, hogy ne bántsanak többet…

- Akkor engedd, hogy szeresselek!

- Nem tudok megbízni benned- ingattam a fejem.

- Csak próbáld meg!

- Már megpróbáltam egyszer, látod mi lett belőle- mosolyodtam el, de semmi vidámság nem volt ebben a mosolyban- vége, Seb. Fogadd el!- azzal kihúztam a kezem az övéből, megkerültem, és kifelé indultam… nem jött utánam, még csak meg sem próbált megállítani. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt… még mindig nem mozdult. Hát, tényleg vége. Kilépek ezen az ajtón, ezzel kilépek az életéből, az enyémben pedig lezárul egy szakasz. Mintha nem is lenne igaz az egész, mintha felébredtem volna egy hónapokig tartó állomból.

- Hát ezt akarod?- szólalt meg- teljesen tönkre tenni engem?- mellettem termett, és becsukta előttem az ajtót- rendben. De tudnod kell, hogy nálam jobban soha, senki nem fog szeretni téged- azzal megcsókolt. Csodás érzés volt a puha ajkait újra az enyémen érezni, hiába volt minden gyönge tiltakozásom, nem tehettem semmit ellene, minden ellenállásomat lerombolta a vonzereje. Így hát visszacsókoltam, forrón, a vágytól égve. Percekig tartott ez a szédületes csók, míg végül elhúzódtam tőle. A szemében ugyan azokat az érzéseket láttam csillogni, mint mikor az ’Addicted’-et énekelte nekem. De mégsem tudtam hinni neki…

- Mindenkinek jár egy utolsó, búcsúcsók- mondtam remegő hangon-, viszlát, Sebastien!- azzal kibújtam az öleléséből, és még mielőtt megszólalhatott volna, vagy bármit tehetett volna, otthagytam őt. A könnyeim ismét megállíthatatlanul folytak, a bánat, a megbántottság, és az összetört szívem fájdalma egy súlyként nehezedett rám. Mégis úgy gondoltam, így lesz a legjobb, mindkettőnknek…