Aznap éjjel álomba sírtam magam. Miért nem fogja fel, hogy én nem tudok újra megbízni benne? Miért kell még megforgatnia is a kést, amit a szívembe döfött!? Nem szenvedtem még eleget, könyörgöm!?

Egyedül voltam otthon, Wendy dolgozott, én a nappaliban punnyadtam, és valami uncsi filmet lestem, mikor megszólalt a csengő. Gyanútlanul az ajtóhoz sétáltam, gondoltam a postás, vagy a szomszéd, vagy ilyesmi, de nem… legnagyobb meglepetésemre Pierre állt ott az ajtóban! Az első megdöbbenés után azonnal jött a reakció, szó nélkül az orrára csuktam az ajtót, nem akartam vele beszélni! Azaz csak az orrára csuktam volna, mert betette a lábát, hogy ne záródhasson be.

- Shirley kérlek! Tudom, hogy dühös vagy, de hallgass meg! 

- Nincs kedvem csevegni, Pierre! Minek járkáltok utánam!? Nincsen jobb dolgotok? Megmondtam Seb-nek, hogy vége, még ha téged küld ide, akkor is!

- Nem ő küldött!

- Akkor miért vagy itt!?

- Tartozom neked ennyivel, hogy bocsánatot kérjek!

- Hát ezért jöttél?- esett le az állam. Valahogy nem tudtam elképzelni a nagy és tökéletes Pierre Bouvier-ről, hogy valaha, valakitől is bocsánatot kérjen.

- Ezért- mosolygott rám- bemehetek?

Szó nélkül kinyitottam előtte az ajtót, és félreálltam. Besétáltam a nappaliba, intve, hogy kövessen, ő lehuppant a kanapéra, én meg megálltam vele szemben, karba font kézzel.

- Hallgatlak- közöltem. Igyekeztem, hogy érzelemmentes maradjon a hangom. Nagyon is kíváncsi voltam, hogy ő milyen mesével áll elő. Talán szerinte is félreértettem a dolgot? Vagy milyen nevetséges mentséget talál? Had nevessek legalább, még ha kínomban, akkor is…

- Nézd, nem fogok finomkodni, elmondok mindent úgy, ahogy történt. Teljesen őszinte leszek!

- Épp itt az ideje- morogtam.

- Szóval, kezdjük ott, mikor először találkoztunk. Igen, jó csaj vagy, ezt már akkor mind megállapítottuk. Hidd el, néha eléggé idegesítő, hogy minden lány a nyakunkban lóg, vagy a lábunk előtt hever…

- Képzelem mennyire!- mondtam gúnyosan.

- Fogalmad sincs, milyen nehéz normális emberekkel körülvenni magunkat, kiszűrni, hogy ki az, aki csak a hírnév miatt van velünk, és ki az, aki igazán magunkért szeret minket. Szóval, visszatérve a sztorihoz… annyira elutasító voltál Seb-el, hogy még abban is biztos voltam, hogy egy randit se tud összehozni veled. De ő még az előtt kijelentette, hogy meg akar ismerni téged, mielőtt a fogadás ötlete egyáltalán kipattant a fejemből. Majd mikor felhoztam neki, tiltakozott, tisztán emlékszem, hogy azt mondta, lehet hogy többet szeretne elérni nálad egy éjszakánál.

- Többet ért el. Két éjszakát- vágtam közbe ismét, de Pierre csendre intett.

- Mikor ezt kijelentette, elkezdtem piszkálni, hogy úgyse lenne meg neki, meg ilyenek… csak azért ment bele. Majd ahogy egyre jobban megismert téged, többször felhozta, hogy hagynunk kéne ezt a fogadást, mert neki nem ez a célja, de én nem engedtem neki. Nem mondanám, hogy az én hibám teljesen, de azt sem, hogy az övé. Mind e ketten balfaszok voltunk, megbántottunk téged. Nagyon sajnálom!  

Meglepően őszintének tűnt. Látszott rajta, hogy ideges, a szája szélét harapdálta, dobolt a lábával, könyörgő tekintettel bámult rám, és várta az „ítéletet”.

- Jaj Pierre…- sóhajtottam- akarod, hogy én is őszinte legyek?

- Természetesen- bólintott.

- Akkor ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, amiket most hallasz tőlem!

- Ígérem.

- Nem elég. Esküdj meg!

- Az életemre!- tette a kezét a szívére ünnepélyesen, a másikat a levegőbe emelte- jó lesz?- kérdezte, mire bólintottam.

- Már csak be is kell tartanod, mert ha nem, sajnos meg kell öljelek- nevettem egy kicsit el magam.

- Vállalom a kockázatot- mosolygott vissza rám- szóval? 

- Nem haragszom én rátok Pierre. Még Seb-re sem. Egyszerűen képtelen vagyok rá, túlságosan szeretlek titeket- sóhajtottam-, de nagyon fájt ez nekem, nem is tudod, mennyire. Kihúztatok egy bizonyos gödör mélyéről, ahová a rengeteg szarság taszított, amivel az élet „megáldott”. Mentőöv volt nekem a szeretet, amit kaptam tőletek De így, hogy ez a fogadás napvilágra került, úgy érzem, hazugság volt az egész, és megint ugyan ott vagyok!- törtek elő belőlem a meglepően őszinte szavak.

- Sajnálom Shirley. De sosem meséltél nekünk a múltadról…

- Nem is fogok, Pierre- szereltem le gyorsan.

- Ne haragudj, nem állt szándékomban az életedben vájkálni. És most mit fogsz tenni?

- Valószínűleg New York-ba utazom, és befejezem az egyetemet, amit anno elkezdtem.

- Biztos, hogy ezt akarod? De hisz magad mondtad, hogy szeretsz minket!

- Igen, de nem akarom ezt még egyszer átélni.

- Néha áldozatokat kell hozzunk a boldogságért!

- Túl sokat áldoztam már fel, Pierre… nem akarok egy szép nap arra ébredni, hogy semmim nem maradt!

- De mi mindig itt lennénk neked.

- Nem, Pierre. Egyszer, és mindenkorra véget szeretnék ennek vetni. Túl sok volt ez nekem.

- Szeret téged, Shirley! Teljesen a padlón van, és nem tud másra gondolni, csak rád! Tönkre teszed őt…

- Akkor 1:1.

- Csak próbáld meg… gondunk lesz rá, hogy ne ismétlődhessen meg ez az egész, de ha mégis, hát egy szavunk se lesz, még akkor sem, ha az a büntetés, hogy elhagysz minket.

- Titeket? Tudtommal Seb-el járok!- nevettem.

- Nem viccből mondtam, amit a színpadon mondtam két napja. Mindannyiunk számára fontos személy, emlékszel?!

- Büntetés lenne, ha elmennék?

- Igen! Egyértelműen. Megkedveltünk Shirley, mindannyian.

- Látom, a hízelgéshez mindig értettél!- sóhajtottam megenyhülve.

- Az igazat mondom. Gyere vissza velem hozzánk, és beszéljétek meg… kérlek!

- Szerintem szóba se áll velem, azok után, amiket a fejéhez vágtam.

- Dehogynem! Szeret téged!

- Meglátjuk…- sóhajtottam.

- Velem jössz?- csillant fel a szeme.

- Megyek, és rendbe hozom magam- bólintott, majd eltűntem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, feltettem egy kis sminket, felvettem egy farmert, egy kivágott pólóval, és az elmaradhatatlan tornacipő.

- Mehetünk- toppantam be.

- Hűű, nem hiszem hogy egy pici esélyed is van arra, hogy Seb nem akar majd szóba állni veled! Jól nézel ki!

- Köszi!- pirultam el. Majd elindultunk. Még útközben is beszélgettünk, majd hírtelen megtorpantam egy újságos stand előtt.

- Ezt nem hiszem el!- kiáltottam fel, majd még szitkozódtam egy sort.

- Mi van? –termett mellettem Pierre is.

- Ezt nézd!- böktem az egyik újság címlapjára. Levette az állványról, kifizette az újságot, majd belelapoztunk, és együtt kezdtük el olvasni a rólunk szóló cikket.

- Na nem! Ilyen nincsen! Ez csak valami nagyon-nagyon rossz vicc lehet!

- Kérlek, nyugodj meg!- próbált csitítani Pierre.

- Nem nyugszom meg! Elég volt, elegem van ebből az egészből!- azzal futásnak eredtem, otthagyva őt.